Fogalom
Pilinszky contra Pollágh. Nem az epigonság hangja
szól, sokkal inkább az alázat konstruálja a
kötetet. Úgy mondani a hasonlót, hogy a hasonló a
másban rejlik. „A keresztről is
csak
érettünk
/ szólott le, lassan nyíló, / tisztító szavakkal: /
»A tehetség önmagát álmodó, / nekrofil vár. / Ölj
magadnak formát, / tanítvány!«“ (Mester) Négy
ciklusba rendezett szövegkorpusz (Új mondattan;
Fázós nyelv (Kik vagyunk mi, hogy mindent
értsünk?); Haza; Fogalom-kórház (Új koffein)),
intertextuális játéktér – összetett hang,
bonyolult (de! nem zavaros) szövegek.
„Nem modat a mondat“ – hangzik a
Pilinszky idézet (Költemény) a háttérben, halkan,
ám annál hangsúlyosabban. Egyetlen átfogó tematika
szervezi a kötetet: a mondat. Nem öncélú
stílusbravúr ez, hanem húsbavágó poétika, amely a
nyelv elsőbbségének, teljes abszolutizálásának
igazát állítja. „Az élet utánozza a
művészetet“ (Oscar Wilde) –
tételének bámulatos kiforgatása, csak itt a
művészet fogalma transzponálódik át (vagy
inkább felfüggesztődik?), nincs művészet,
nincs élet, csak mondat van, vagyis van
művészet és élet, de csakis a mondat igazán
belül. „A mondat történik. / Csak a mondat
történik, / csak a mondat igazán. / Az egyéb
egzisztencia / csak lóláb, / lassan történő
pokol, / büntető lóláb.“ (A mondat)
Kétosztatú szerkezet működik a kötetben: egy
– a versekből felépített –
mondattan, és egy átfogó idézetrendszer. Az
idézetek (túlzott?) használata (Barthes, Kertész,
Pilinszky, Sartre, Wittgenstein, Proust –
hogy csak néhányat említsek) direkt játék, nem
csupán értelmezői horizont, amely koherens
rendszert alkot a versekkel, hanem ironikus hang
is, a folyamatos értelmezési kényszer
szükségességének gesztusa. Ezáltal az idézet
egyszerre jelentésteremtő egysége, és
kritikája is a kötetnek – azonban közel sem
autoriális pozícióban. Nem a mondó személy válik
lényegessé (a kánon megkérdőjelezése?) hanem
csupán az az állítás, amit a mondata megtesz. Az
igaz (hasonlóan a hamishoz) a mondatban létezik:
„A hatalomra került beszéd / mutatja magán /
mi is a nyomorék… / Raklapnyi itt a beszéd.
/ Beszéd van, nem mondat: / óránként raklapnyi
beszéd. /
Parasztszolvencia
és
alsó értés:
/ ez a beszéd, ez a baszéd! /
Pokolértelmű
itt a mondat: / hisz beszéd van, nem mondat, Pedig
haza csak ott van, / ahol – mondat
van.“ (Haza 4.) A morál gyökere maga a
mondat, egyszerre a erényes és erkölcstelen
lakóhelye.
A kortárs magyar irodalom ismerős állítása:
nem az a fontos, hogy a mondat mit ír le, hanem
hogy van-e a valóságnak olyan eleme, amit a mondat
leír. Valóság és mondat viszonya tételeződik
itt, ez az a nyelvi tapasztalat, amely a pollágh-i
lírának is alapvető eleme. A mondat itt nem
csupán grammatika, hanem keletkezéstörténet, az Én
támasza, az esztétikum (és etikum) alapkategóriája
(„mondatba mártottan szép“). Nem
pusztán közvetítő, hanem önálló entitás.
„1. A valódi Olymposon / fogalmak ülnek. / 2.
Ideációba kerülni annyi, / mint Olymposra jutni. 3.
»Nem tudhatom, hogy másnak / e tájék mit
jelent…«“Önreflexív líra, amely önnön
szövegiségéről beszél, egyúttal próbára is
teszi önmagát: az új mondattan ismeretében
megállja-e helyét ama szöveg, mely magát a
mondattant leírja. „Szó nem tör csontot
– mondja Mikszáth. De!“ (Esterházy
Péter). Szükségképpen ez a tétje a kötetnek.
Másképp nem mondat a mondat.
Kovács Péter
Az őszinteség közepe
A kulcslyuk: két tér közötti kapcsolat, elválasztás
és összekötés, elrejtés és felfedés. Sopotnik
Zoltán új kötetének borítója az építészet
térmetaforikáját hívja segítségül, az olvasás tehát
– betekintés egy folyamatosan
újrarendeződő házba. „…az
egészet megfejelhetném egy német idézettel, csak a
/ miheztartás végett, mert a német idézetek /
kitöltik a versteret, blokkolják az olvasót, és /
ha újrakezdi, más dimenzióba jut.“ (Eltörik a
pátosz a tükörben). A cím és a kötet borítója
analogikus viszonyt mutat; az őszinteség
közepe maga a verstér, amelyet a kulcslyuk feltár,
a „kukucskálás“ pedig egyszersmind az
olvasás mechanizmusa is.
Három ciklus szervezi meg a kötetet (eltörik,
K.U.K.O.R.E.L.L.Y. (töredék), látszik), mindhárom a
költői identifikáció problematikusságát tárja
fel. A kezdeti vers: maga a szerzői én
(ön)ironikus (ön)reflexiója – „Ha
Goethe itt körbenézne, hálás lenne a /
Vicsorgó Goethe
című képért; azt mondaná, bravó Sopotnik, / és
megajándékozna egy síppal, amivel / mindig
hívhatom.“ (Goethe-képek). Finom játék a
szerzői névvel, egy őszinte hang a
lírában, mondanánk reflexből, ha… Ha
nem olvasnánk a ciklus egy másik darabjában a
következő sorokat: „Én, akit egykoron
Franz Kafkának hívtak…“ (Bonyolult
körülmények). A név itt nem elsősorban a
„stabil“ identitás kifejeződése,
hanem sokkal inkább egy bonyolult – az írónia
mentén szerveződő – játék, amely
invenciózusan állítja elénk a költő
(megkomponált) képét, hogy azután egy másik versben
szenvtelenül rántsa le a leplet erről az
alakról. Ezt erősíti a középső ciklus,
amely egyszerre tisztelgő, és ugyanakkor
szorongató pozíció, szerző és műcím
klasszikus dichotómiájának sajátos interpretációja,
amelyben a Kukorelly nevezetű költői név
(akinek neve alá függesztődik a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. szövegkorpusz), a cím
pozíciójába kerül, azzal a finom tipográfiai
játékkal, amely a Hölderlin-ciklusnak is sajátja.
Sopotnik Zoltán szövegei egy minden irányban
(olvasó – szerző – kritikus
– etc.) nyitott, és mátrixszerű teret
hoznak létre, amelyben az etikum erőteljes
jelenléte tapasztalható meg. Ez az etika azonban
nem a morál, a humanitás jegyeit viseli magán,
sokkal inkább a nyelv sajátja. A hagyomány lehet
hamis, a kánon lehet kirekesztő, a költői
megszólalás azonban az egyetlen autentikus
gesztussá transzformálódik a sopotnik-líra tanusága
szerint. „Messziről jött mondat nem
felejt. Messziről jött, de nem felejt.“
(Árnyékvizit).
Az emlékezés, a múlt felidézése (megszerkesztése),
mint alapvető költői tapasztalat
jelentkezik a versekben. „Mind gyakrabban
előhívni a
személyest
/ a fájdalom különfokozataival, mert / azok a
fokozatok másra nem használhatók.“
(Alátámasztani az alanyt). A személyes konfesszió,
mint megszólalási mód a kötet egyik kulcsmotívuma
(személyesnek ezen esetben magát a retorikus hangot
nevezem, nem magát a szerzői én beszélői
pozícióját kívánom feltárni). A kötet egyik –
talán legmegrázóbb – szövege a
Szokatlan formát választott
címet viseli, amely a halott Apa képét tárja elénk,
aki halálában a Fiút kívánja kiengesztelni egy
társasjáték átnyújtásával, múlt és jelen szövetének
finom összeszövése teszi drámaivá a verset. A
szövegek alapvető tapasztalata nem a
létezünk
ontológiai
státusának explicitté tétele, hanem sokkal inkább
az
ilyenek vagyunk
egyszerre antropológiai, és kulturális
kontextusának folytonos újraírása. A tökéletes
pedig csak az érdektelenséggel találkozik a
Sopotnik-líra terében.
Kovács Péter
(JAK-L’Harmattan, Budapest, 2006, 67 oldal,
1200 Ft.)
SZIF 2007/3
