Peter Handke: Gyerektörténet

(Nő – vagy Férfi) Handke kisregénye valójában nem gyerektörténet, sokkal inkább a felnőtt története. Azé a felnőtté, akinek élete gyermeke születésével gyökeresen megváltozik, sőt gyermeke születése az ő újjászületése, életének valódi kiteljesedése is. És ez a felnőtt nem nő, hanem férfi. Bár erre nem derül azonnal fény, csak a három jövőremény említésekor (a neki rendelt nő, az egyedüli hivatás és a gyermek a felnőtt vágyai), mégis azonnal tudni lehet, hogy ez az alak, akinek már serdülőkorában világos elképzelése volt majdani gyermekéről és kettejük viszonyáról, nem nő. S talán nem kizárólag a nőolvasónak tűnhet ez rendhagyónak és különlegesnek, hogy férfi vágyik erre a hármas meghatározottságra. Hiába is haladnánk a nemi sztereotípiák kiküszöbölése, az esszenciális nő és esszenciális férfi tagadása felé, azért az olvasó mégiscsak elidőzik e ponton – s éppen ez a cél.
(Felnőtt és Gyermek) A férfi élete e születés pillanatáig a várakozásé, s mintegy mellékesen valószínűleg a másik két cél megvalósításáé, hiszen ezek valójában nem is fontosak, pótcselekvések. A házasság megromlott, de soha nem is működött igazán, az egyetlen közös pillanat a szülés előtti találkozásuk – létjogosultságát mintha a gyermeknemzés feladata adná. A hivatás meg nem nevezett, csak sejteni lehet, hogy a férfi író. A gyerek születésével a másik két életcél végérvényesen semmissé, lényegtelenné válik, s a lány világra jöttével a férfi léte a gyermekkel való együtt-létre korlátozódik. Az asszony (mert az anya nevet nem kaphatja meg) hamarosan eltűnik, elhagyja családját, ám ez nem tragikus - még csak figyelmet sem igazán érdemel - hanem magától értetődő szükségszerűség, mint ahogyan minden ebben a történetben. A gyermek (akinek ez lesz az elnevezése a regényben, nemére nem történik egyéb utalás, el is felejtődik, nem is fontos) és a felnőtt (nem apa!) egyedül maradnak. Nem szülő-gyermek kapcsolat az övék, nem egyszerű és egyszeri megszokott viszony. A felnőtt nem szülő, csak felnőtt, nincsen hierarchia (vagy ha mégis, az épp fordított), hiszen kölcsönösen hatnak egymásra. S a gyermekkort, az öntudatra ébredést a “nevelkedést”, a gyereket ért hatásokat nem a gyermek, hanem a felnőtt szemszögéből látjuk, vagy talán sokkal pontosabb így: tükrei egymásnak és a kép teljes. És szikrázóan éles. (Ahogy/Igaz a könyv belső borítóján olvasható az ismeretlen eredetű mondat: “Varázslatos módon érzékelteti a megfoghatatlant, a gyermeki, emberi létezés félelmetes csodáját.”)
(Ártatlanság) A gyermeki létezés újszerű és tökéletesen hiteles ábrázolásának lehet az olvasó tanuja, de a könyv mégsem erről szól. Hanem a felnőttről. A gyermek (birtokos szerkezetet sosem alkotnak) valamilyen magasabb szintű tudás, abszolút tudás birtokában van romlatlanságából és ártatlanságából adódóan. Már az első találkozásukkor a felnőtt nem egy újszülöttet, hanem egy tökéletes embert lát, akiből elégedettség, boldogság és vidámság árad. Olyan bölcsességet hordoz magában, ami a felnőttnek már nem sajátja - elveszítette, erkölcse, bűntelensége bepiszkolódott – ezért van szüksége rá: hogy a gyermeki én megtisztítsa, léte által megtisztuljon. Ezért is nevezi őt “személyes tanmesterének”.
(Idegenség) Az emberi létezés és ezzel együtt a világ idegenségét, ellenségességét fejezi ki az a tény, hogy ők ketten nem találják a helyüket, folytonosan vándorolniuk kell és sehol sem találnak igazi otthonra. A szülőföld (valószínűleg Németország) és egy szomszédos ország, a külföld (talán Hollandia?) között ingáznak, de sehol sem maradhatnak hosszabb ideig. Másrészt senkinek nincs neve, sem nekik, sem más embereknek, sem a helyeknek, ez talán a legmegrázóbb jele kívülállásuknak: nem birtokolnak semmit, mintha nem is létezne rajtuk kívül senki, de talán nem is léteznek valójában ők sem.
(Fenyegetettség) A történet éveket ugrik, szinte pillanatképeket rögzít, mégis folyamatot ábrázol. A növekedés folyamatát az egyetlen nem idegen közeg, a természet tükrében, a felnőtt megtisztulását és a növekvő fenyegetettséget. Az idegenség érzése a szomszédos országban hatalmasodik el rajtuk a valójában nem birtokolható másik nyelv révén (a gyermek kénytelen természetellenesen megjátszania magát használata közben) és másságukból adódóan (“Nem szeretnek, mert német vagyok.”).
(Megtisztítás) Egy valóságos fenyegetéssel (“Egyik nap névtelen levél érkezett, amelyben a gyereket azon egyedüli nép nevében, mint e nép legádázabb üldözőinek leszármazottját halállal fenyegették, meglehetősen szokatlan szóvirágokban megfogalmazva (melyek persze a szótárt fellapozva igen kézzelfogható értelemmel rendelkeztek).”) és egy kérdéssel (“Gyerek vagy még, vagy már német?”) elemi erővel tör fel a ki nem mondott, de mindig is jelenlevő igazság: a gyermek feladata nem az ősi bűn eltörlése, hanem egy nagyon is közeli, annál is szörnyűbb bűntől: a nácizmus felfoghatatlan bűneitől való megtisztítás. A felnőtt egész életében ezzel a bűnnel élt együtt, s a miatta érzett, de népe helyett is viselt lelkifurdalással. Ennek legyőzéséhez, jövőbe vetett hitéhez szükséges a gyerek, a gyermeki ártatlanság.
Ezért szimbolikus értelmű a tett, a horogkereszt eltüntetése a fákról, ezért meghatározó a gyerekeket szemlélő tisztelet, ezért fontos a hozzájuk fűződő remény.
A regény így fejeződik be:
“ Egy esős reggel, már következő ősszel, a felnőtt egy darabon elkíséri a gyereket az iskolába. A táska a tanszerektől az évek folyamán olyan nehéz lett, hogy viselője az “iskola rabszolgája” gúnynevet kapta. Más diákok csatlakoztak, majd a gyerek ezekkel megy tovább. A nedves és fekete út egyenesen egy modern házcsoporthoz vezet. Előtte szabályosan lengtek a platánlabdácskák. Az erkélymellvédek és a villogó ablaktáblák az utca mélyén, és előttük a fémzárak és névtáblák a távolodó gyerekek iskolatáskáján, ezek együtt adják e kép fényességét. Mindez összeolvad most, és egyetlenegy, az egyedüli, egy a világegyetem csúcsait lángra lobbantó, szembeszökő, még kibetűzhető írássá fejlődik, és a szemtanú most és később is a költő mondatára emlékezik vissza, mely a gyerek egész történetére érvényes, nemcsak arra, amit megírtak: “Kantiléna: a szeretet és minden szenvedélyes boldogság teljességének megörökítésére.”


Takács Nóra

Tessék majompofát vágni!
(Peter Handke: Kaspar)

Biztos mindenkinek volt már olyan érzése álmában, hogy zuhan. Gyerekfejjel sokszor kérdeztem: miért van ez? Akkori naiv elképzeléseim miatt a biológiai fejlődésről megengedhetőnek tartottam azt a magyarázatot miszerint ilyenkor álmomban újraélem majomelőéletünk érzését, mikor a fáról lezuhantunk. Ma már nem így gondolom, abban viszont biztos vagyok, hogy majomból emberré válásom szakasza sokkal közelebb van hozzám. Erre két híres emberszabású ébresztett rá, akik ma már Franz Kafka és Peter Handke névre hallgatnak.

Bár a majmok nem Európában őshonosak, mégis itt vert gyökeret a művészet utánzással, mimézissel támogatott felfogása. Az „utánzás”, „hasonlóság”, „másolás” kifejezések között nyilvánvaló különbségek vannak, de valószínűleg nehéz lenne meghatározni az eltérések közötti határt. Ezen ’ismétlés’-gyökerű kifejezések közül egyedül a hasonlósághoz rendelhetünk konkrét definíciót (lásd Matematika könyv első gimnáziumi osztályok számára: „Hasonlóságnak nevezzük a transzformációt, ha bármely szakasz képének és a szakasznak az aránya ugyanakkora.”). A másik két szó vizsgálatakor rájöhetünk, hogy az utánzás időbeli egymásután, míg a másolás megkettőzés révén ismétel, így az ’arany középút’ a kettő között a hasonlóság lehet.

A majomra azt szokás mondani, hogy utánoz („utánozás majomszokás”), ezt teszi a Kafka-majom a Jelentés az Akadémiának című műben. Handke Kaspar-ja viszont a jelen majma, a jelen majmai, pedig egymást másolják. Közös bennük, hogy mindketten a nagybetűs Emberre akarnak hasonlítani.

Egy jól meghatározható történelmi pillanatban az emberi „fejlődés” olyan szintre jutott, hogy saját történetét, mint fejlődést kezdte tételezni, vagyis mintegy saját létéhez egy alsóbbrendű előképre volt szüksége (köszönet ezért a nagy tudós Darwinnak), így a művelet végére már csak egy egyenlőség jel kellett ahhoz, hogy hitelesíthesse saját folytonosságát. Kafkának nehezére esik elmagyarázni, a tisztelt olvasónak mindazt, amit „majomkorából” megmaradt, helyesbítenék, ami előember voltából maradt. Az író is nyersanyagként lépett elő a tanulni vágyók sorába. Nem a szabaddá válás volt a célja, nem az, hogy befelé tudja mozdítani a hüvelykujját. Ő csupán menekült az emberré válásba, az utánozás révén akart kitörni ketrecéből melyet születése okán kapott. Talán nevezhetnénk ezt a szabad individuum kelepcéjének, amiért csodabogárként kezel a társadalom, ahonnan viszont te csodálhatod az átlagpolgár balga jellemtelenségét. Ide-ide tisztelt közönség! „Lám ez itt a nemessé fejlett emberi faj,… itt mint valami tükörben láthatod nemed tökélyét”. Ám ha jól megnézed őket láthatod, hogy valamennyiüknek nemcsak az arca, de a teste is torz képként tárul szemed elé.

Ha majom vagy az élet cirkuszába kell kerülnöd, a másik alternatíva csak újabb rácsokat eredményez. Ehhez viszont legalább el kell kiáltanod egy „Halló!”-t , hogy végérvényesen az emberi közösségbe kerülj. A nyelv és a beszéd segítségével elnyerheted a remekbeszabott emberi faj megbecsülését. Ezután már muszáj folytatni, mert „…tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk kíméletlenül.” A Kafka-majom saját bevallása szerint sok tanárt pusztít, mire megkapja az ő képzeletbeli szemüvegét, Krilov emlősével ellentétben (lásd L. A. Krilov: A majom és a szemüveg című meséje) ő tudja használni. Rajta keresztül nézi a legfőbb faj társadalmát, és ebben a ’tudás szemüvegben’ az emberek sem majomnak látják őt. Ám nyomban leveszi, ha hazatérve egy félig idomított kis csimpánzlány várja, vele elszórakozik, tudják, csak úgy majom módra.

A Kafka-majom menekülési útvonalként választja az átlag normatívák elsajátítását. Handke Kaspar-jának eszében sincs menekülni (egy ideig legalábbis). „Olyan szeretnék lenni amilyen volt már valaki más.”- ismételgeti a dráma elején. Azt mondhatnánk neki: Rajta fiam, mi olyan nehéz ebben! Bár vágyai netovábbja az egyénnélküliség, a társadalom ezt nem engedheti meg neki: „egyszerű egyénnélküliség helyett el kell sajátítania azokat a normákat, amelyek az egyénnélküliséget az egyéniség szabad kifejlődésének talaján bontakoztatják ki.” Mindez persze azt jelenti, hogy Kasparnak is jól idomítható majommá kell válnia. Meg kell némulnia, hogy újra beszélhessen.

A nyelv a titkos főhőse Handke darabjának. Azok a polgárjogot nyert nyelvi beidegződések, és a mindennapi beszédben kialakult klisék, melyeket az író mélységesen megvet, s melyet a főszereplőnek a mű során kényszer hatására a magáévá kell tennie. A Kaspar-majom felnőtt korában kezd ismerkedni a nyelvvel, a beszéd elsajátítása révén válik emberré, a társadalom használható tagjává. Tanárai, a sugalmazók, a technika vívmányait használják fel erkölcsi és bölcseleti közhelyek sugárzására. Hangosbemondón át üvöltő rekedtes női hang: „Kérem hagyják el a biztonsági sávot!”; „A pontos idő 12:37 perc 34 másodperc.” Ezek a hangok, sémák határozzák meg mindennapjainkat. A darab majma elismétli a tanultakat, egy idő után sokkal könnyebb lesz elviselnie az ürességet. Túlfejlődik, már nem is ember, hanem ’sugalmazó’ lesz a hozzá hasonló Kasparok gyülekezete számára.


Szomorúsággal tölthet e el minket, hogy mindkét mű az ember természeti jellemének elvesztéséről szól. Ó, hát persze. Mindannyian manipulálhatók vagyunk a beszéd által, a nyelv a társadalmi idomítás eszköze. Mi pedig jó állat módjára behódolunk a példaértékű viselkedésnek. Illetve mégsem, hiszen két hősünk se teszi ezt. Kafka továbbra is majommód viselkedik („…majomtermészetem mindmáig sem tűnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogyha látogatóim jönnek előszeretettel tolom le a nadrágomat,…”), Kaspar pedig utolsó mondatával lázad, s ezzel felcsillan az ellenállás lehetősége: „Én nem vagyok csak kecskék és majmok, kecskék és majmok.”

Handke egyszer azt nyilatkozta: „Beszélni megtanulni annyit tesz, mint közvéleménnyel fertőződni.” Következtetés-a némaság a helyes út. Ha valaki kérdez tőlünk valamit, hagyjuk a választ, inkább vágjunk neki majompofát!


Idézetek:
Peternák Miklós, Cominius, Eörsi István, Franz Kafka és Peter Handke

Molnár Zsófia

Kovács Péter