Esterházy Péter Harmonia cælestiséről



„Apaéhség. Apafogalmazásigény. Édesapámnak nevet adni.”

A Harmonia caelestis kulcsa az első könyv mottója, miszerint a közelmúlttal nem lehet érdemben foglalkozni („kevés ember tud”) – tehát csak a távoli múlt felől lehet (talán) közelíteni hozzá. A közelmúlt pedig nem más, mint az Apa személye, akit definiálni, értelmezni, megfejteni muszáj („ki is ez a férfi.”).
Az első megközelítés a variációké, a beillesztéseké. Számozott mondatokban, melyek végén hangsúlyos pont jelzi, hogy ezek mondatokként értelmezendők, próbálja „édesapám fia” rekonstruálni az apát, megfogni, megérinteni. Azonosítja más őseivel, Esterházy-felmenőivel (ez a név azonban mindvégig jelölten tabu marad), ezáltal a történelembe helyezi, valós és fiktív események főszereplőjévé teszi, anekdoták, újságcikkek és legendák hőse lesz, olykor ugyanazon történet két különböző alakja – mintegy próbaképpen: melyik lehet az igazibb. Vendégszövegekben – Szabó Magda: Régimódi történet, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Oidipusz-mítosz stb. - talál neki helyet, hátha a sokféle szemszög egyszer csak megmutatja a valódi arcot. Részeire bontja, lemezteleníti, csapdákat állít neki, szituációkba helyezi, hogy felismerhesse végül.
Az intertextualitás, a variációk, az önidézés segítségével aztán létrejön egy olyan tükör, amely egyszerre láttatja az Apa valamennyi lehetséges arcát és arcvonásait. 371 számozott mondatból kell előállnia valamiféle rendnek, amely akár meg is valósulhat: az utolsó, végleges, valódi halállal, melyhez sok halálon keresztül jut el, mondhatni rituális apagyilkosságok során, melyek célja mégis mindvégig a megismerés vágya. „Édesapám fia” nemcsak meggyilkolja, de mindannyiszor fel is támasztja az Apát.
A Második könyv, amelynek alcíme Márai Sándor Egy polgár vallomásai c. regényét idézi a kvázi „helyes”, lineáris élettörténet, amelyben az Első könyvben létrehozott motívumok, események, arcok helyet kapnak és értelmezést. Itt illeszti be egy követhető családtörténetbe (apatörténet, fiútörténet) az első részt, itt tisztítja meg. Renddé, családregénnyé szerveződik a szövegek halmaza, amit azonban fenntartással kell fogadni így is: a mottó eltávolítja egymástól a valóságot és a fikciót. E fikció azonban mégis teljes egész, amely nagyrészt az Első könyvből vett önidézetekből szerveződik, tehát folytatása, illetve újraértelmezése. A két könyv egyszerre utal egymásra és mindkettő része a másiknak.
Ez a Könyv nemcsak rehabilitálja az Apát, de a család és a narrátor (Ich-Erzähler) történetét is elbeszéli. Így jön létre a történelembe ágyazott álcsaládregény. („A családregény mint forma gyanús, mert óhatatlanul nosztalgikus, s ezen nem segít az önirónia mint ellentétezés (az irónia mint fűszer: röhej), ennél radikálisabban kell eljárni, a regény első részében ez történik, a családregény-forma szétszedése.” – idézet a Javított kiadásból 18.o.)
A történelem is fikció, saját történelem, amelyet maga a történet hoz létre: teheti ezt, mivel a regény legelső mondata felmenti minden felelősség illetve vád alól: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”
A szintén számozott fejezetek mikroszövegek, amelyek látszólag nem összefüggően, nem időrendben, nem logikai sorban követik egymást: önálló egészként állnak. A nagyapa, az apa és a fiú (a legidősebb) életének valós, tapasztalt vagy máshonnan kölcsönzött mozaikjait illeszti össze, állítja egymás mellé (mögé). Az első Könyvben létrehozott motívumok elrendeződnek: a szülők összeismerkedése („Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal.”), a Nagyhuszár által öt forintért és egy almáért kettéharapott egér (nem az Apa!), a Kárpátia étterem, a nagymamai leánykérés, a gyermeknek kikézbesített határozat, stb.
A Második könyvben körvonalazódik és válik értelmezhetővé, hogy az Apa rehabilitációjában nagy szerepe van a történelemnek. A szerző az Esterházy-család működésén keresztül állítja elő a magyar történelmet, azonban az Apa születésekor az az abszurd helyzet áll elő, hogy az Esterházyak szemben találják magukat a létüket megkérdőjelező szocialista rendszerrel. Ilyen történelmi helyzetben értelmezhető az Apa meghasonlása, ezt felismerve menti fel őt a Fiú. („…tényleg mindent fölzabált a történelem.”-idézet a Javított kiadásból, 18.o.)
Esterházy Pál a XVII. században írta és 1711-ben Bécsben jelentette meg Harmonia Cælestis című 55 darabból álló kantátagyűjteményét, amelyet játszhattak is az általa építtetett kismartoni kastélyban. Esterházy könyve az ő énekgyűjteményének címét veszi át, amely egyfelől posztmodern játék, másrészt utalhat az apai harmóniakeresésre.
Az Első könyv különböző műfajú írásművek megkomponálása, archaizálás, barokkos imitáció révén hozza közel a keresett alakot (minduntalan ráismerünk – ezt már valahonnan tudjuk, már hallottuk, van fogalmunk róla), miközben kulcsokat, értelmezéseket ad maga is, játszik, játszadozik az olvasóval: vajon mit hisz el? Mi történt, mi történhetett meg, mi történhetett volna meg? Minden és semmi. Minden igaz, de a fordítottja is. A Második könyv ismételten értelmezi, magyarázza a regényt, a családtörténetet. És az utolsó mondat: a Papi ül az írógépe előtt és Ő ír, „…és jönnek és jönnek belőle a szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze nincs, nem is volt, nem is lesz.”

Takács Nóra

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk

„…nem volt hova írnom a nevem” (E.P.)



Úgy mesélik mikor az első kiadás megjelent (1986) jó páran voltak, akik sejtetették, hogy nem egy élő csepeli munkáslány keze nyomán keletkezett barokk prózára rájátszó művészettel megírt életrajzról van szó, inkább egyszeri, kétségkívül mulattató bújócskáról. A játék neve: keresd meg Esterházy Pétert! Most, hogy újra kiadták már könnyebb, bár ismét Csokonai Lili néven jelent meg, a fülszövegen olvashatjuk a valódi író nyilatkozatát, vallomását arról, hogy igen ő írta ezt a művet, de mi olvasók ne vegyük tudomásul, mert jobb lesz nekünk és neki is.
Akkor hát fogadjunk szót …ha tudunk, mert önkéntelenül állandóan az oly jellegzetes Esterházy-motívumokat, ”kiszólásokat” fogjuk keresni a műben. Ha nem így teszünk, akkor szerencsések vagyunk.

Esterházy Péter szerepjátszásában leginkább az értékelendő gesztus nyeri el tetszésemet, hogy maga helyett a fiktív női figurát ruházza fel a szerzőiség jogával. Az író tiszteli Csokonai Lilit, ezért olyan körültekintő nevének és könyve címének kiválasztásakor. Dilemmái közt van Tinódi és Mányoky Lili név (ez utóbbi az író édesanyjáé), de ők nem szeptember 17-én születtek, van Nemes Nagy Ágnesnek is ”hattyús” könyve, de az ő madarai 64-en, nem pedig 17-en vannak, és nem felejteném ki a hátsó borítón ”képzelet-mankóként” megjelenő munkatárs fiatalkori fotóját. Mert, hogy ezzel kész a tökéletes álarc már csak a szemeknek kell lyukat vágni és azon át kémlelni az olvasót, kíváncsian vajon észre vesz e? A csel győzedelmeskedik, és mi olvasunk, pontosabban Csokonai Lili Tizenhét hattyúk-ját olvassuk. Az írónő és műve immáron megszerzi legitim helyét az irodalomban: „VAGYOK!VAGYOK!VAGYOK!”

A kérdés, hogy „Lilike mit akar csinálnyi?” Csokonai Lili nem művelt, nem vagy csak alig járhatott iskolába, nem tud sokat a történelemről, a festészetről és irodalomról. A szellemi kincsek ily formában értéktelenekké válnak. Ennek a lánynak egy valamilye van, ami a sajátja, és amivel ő rendelkezik: az érintetlen teste. A regény elején arról ábrándozik, hogy ő egyedül szűz marad a világon… „Hogyne hogy csudájára járnának, futnának majd a férfiak…gyünnének hogy jól meg - csudálnának, azazhogy járnának csudámra.” Hát nem erre vágyunk mindannyian, hogy valamiben különlegesek, egyediek, megfoghatatlanok legyünk. Legyen valami, amit másoknak adhatunk. Ha csak a szüzességünket, akkor azt.„Egy tetemöm vagyon” hangzik a regény kulcsmondata, akárcsak nekünk kedves olvasó, rajtunk áll mit kezdünk vele. Csokonai Lili regényt ír róla. Ezt szeretné ő, feltárni a test örömeit és szenvedéseit, az érintés csodáját, egy másik test simulását- ez az ő élete, fizikális kapcsolatok sorozata. A szerelem foglya érzékeinek élő ösztönlény. Szexualitása meglehetősen eleven és szenvedélyes, számos férfival kerül kapcsolatba a regény folyamán (egyel a regényen kívül is). Nem róhatjuk fel neki, hiszen e testiség kapcsán válik szabaddá, s ugyanakkor érzelmi rabszolgává is.

És Esterházy Péter mit akar Csokonai Lilivel? Megalkotja a könnyűvérű nőtípust, a férfifantáziák mindenkori vágyát, aztán pusztítja. Elhúzza előttünk a mézesmadzagot, a gyönyörű hamvas 19 éves lány testének azon részleteit említi, melyek nem kerülhetik el egy férfi szempár pillantását sem, mikor a nőre néz és mindezt tönkreteszi. Jóllehet az író nem bírálja fikciója szexuális viselkedését, de aztán egyfajta büntetésként megnyomorítja. A tragédiát követő fejezetekben Lili nem ritkán cinikus, ám még inkább szívszorítóan számol be, kilátástalannak tűnő megváltozott életéről. A könyv végén mi is meglepődünk, hogy fordul egymásba művészet és valóság. Csokonai Lili rádöbben, hogy utoléri az idő és nincs miről írni tovább. Kerek így a történet? „in summa: Se előre nem bírok nézni, se hátra”. Önzőmód én mégis örülök, hogy ez történik vele, mert így meg kellett írnia a Tizenhét hattyúk-ot.

A nő örök rejtély. Közhely, de mint ilyen igaz. Főleg Csokonai Lilire, akinek beszédmódja ilyformán soha nem lehet egyszerű, következetes és tárgyszerű. Nem beszélhet még a mai nyelven sem, mert hova vezetne az, ha már a fiktív önéletrajzíró hősnők is elcsépelt nyelven szólnának hozzánk. Esterházy új nyelvi valóságot teremt neki, ahol otthon van, a lét lehetőségét adja meg ezzel. Lehetőséget, hogy nő legyen a 20. században, a 16. századi magyar nyelv segítségével. Így a hősnő nő marad és csábít a regény végéig már nem a testével, hanem írásával.

Az írás közben lelkesen szorongattam a szüleimtől örökölt Tizenhét hattyúk kötetemet. Bizton állíthatom, hogy e könyv nem kapaszkodásra, sokkal inkább olvasásra alkalmas, és kötelező.

Molnár Zsófia

És a nyolcadik napon Isten megteremté a futballpályát, és az emberek boldogan játszani kezdének, és látá Isten, hogy ez jó. Vegyünk egy füves területet („vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpályát“), amelynek pontos méretei: 100-szor 100 yard, azaz négyzet alakú. Nevezzük el ezt fikciónak. Ez az a tér, ahol egyszerre vagyunk az 1954-es berni német-magyaron (ne feledjük, az eredmény 3:2 a magyarok javára), a 2005-ös megye kettőn, a lelátókon tolonganak az endékás csajok („Önök azt el sem tudják képzelni, milyenek voltak, mi mindent tudtak és mertek… […] Emberségesek voltak, humánusak, kedvesek és áldozatkészek, és számomra ismeretlen okból nagy becsben tartották a magyar férfit mint magyart s mint férfit.“), a büfében kevéssé átsült kebab, és meleg sör (a teremtés elhibázott szegmense) kapható, a mellettünk ülő Heidi Klum sálját pedig finoman meglebbenti a lenge szellő. A regény tere utazásra buzdítja az olvasót (mind térben, mind pedig időben), az utazás tétje nem más, mint a magyar futballra rálátó tekintet megképződése. A labda (pöttyös, bőr? etc.) átveszi az elbeszélő szerepét, az Ich-Erzähler („én, jelentős futballista családból származik, maga is jó nevű negyedosztályú futballista (volt), aki mellesleg, mintegy szabad idejében írogat“) erőteljes hangsúlya csak látszólagos, valójában önreflexív módon maga a futball (és annak minden szereplője) válik önmaga történetmondójává. Aki mesél, az maga Puskás, Hidegkuti, Liebrich, és a történelem.
Esterházy Péter, új regényében a futballt (mint olyat) emeli be a prózájába. „Egyszerű történet, 100 oldal“ (a regényben szereplő személyek a képzelet szülöttei, minden – a valóssággal való hasonlóság – csak a véletlen műve). Lenyűgöző hagyomány, amelybe a szöveg bekapcsolódik (hogy csak két nevet említsek: Peter Handke, Mándy Iván), irodalom és futball csak látszólag egymástól távol álló dolgok (az irodalmi futballcsapat tagjai: Camus, Nabokov etc.). Hidegkuti lehetett volna akár író is („…akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. […] Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret.“). A futball tehát nem csupán játéktér, hanem az előbbiek folyományaként legalább annyira nyelvi tér is. Jelen könyv szerzője, előbb volt futballista, mint író, kötete pedig egyaránt vázolja fel a futball poétikáját, és a poétika-mint-futballmeccs 90 percét (plussz rájátszás). De legalább ilyen erősen, hangsúlyosan megjelenik a történelem. Az a folyamat, amely „bedarálta“ e nagyívű magyar sport életét (és azok életét is, akik ehhez a sporthoz kapcsolódtak). A könyv alapkoncepciója, feltevése: minden nemzet megismerhető a maga futball-hagyományáról („Mindenesetre úgy fogok tenni, mintha igaznak tartanám, hogy egy ország megismerhető a futballjáról. A klisék, a közhelyek valóban fölismerhetők.“), a magyar ún. „csúnya beszéd“ leleményes képalkotása legalább annyira része a játéknak, mint a bíró, vagy a kapufa.
A szöveg finom eleganciával mutatja az utat, a Tandoritól Puskásig, vagy a Thomas Manntól Vargazoliig (egy szó!) tartó oda-vissza játékteret. „Puskás az első posztmodern, Puskás, aki nincs is, csak a róla szóló eléképzelések vannak, a tiszta lap, amelyre bárki bármit írhat, a népmesei hős, aki helyettünk győz…“. A könyv tehát irodalomtörténeti ajánlat is (a bíró mint irodalmár képet most nem elemezném behatóbban). Tézis és konklúzió: a kötény (vagy németül Tunnel-Trick) az a poétikai alakzat…

Kovács Péter

SZIF 2006/5