José Saramago: Kőtutaj

“…bizony a kis népekre nem figyel senki, és ez nem üldözési mánia, hanem történelmi alapigazság.”

Minden azzal kezdődött, hogy Joana Carda megkarcolta a földet egy juharággal, s az addig néma kutyák ugatni kezdtek. Ám ezzel egy időben történt az is, hogy Joaquim Sassa felemelt egy hatalmas követ és elhajította, de az túlságosan messzire repült, Pedro Orce lába alatt egyszer csak remegni kezdett a talaj, José Anaico nyomába elmaradhatatlan seregélyek szegődtek és Maria Guavaria napestig hiába próbált lebontani egy régi harisnyát, a fonalnak csak nem akart vége szakadni. S mindez éppen akkor, bár ezt ők maguk sem tudhatták még, amikor a Pireneusokban, a spanyol-francia határon vékony repedés keletkezett, hogy aztán az Ibériai-félsziget teljesen leváljon az európai kontinensről és mit sem törődve a hátán hordott portugál és spanyol néppel, kőtutajként megkezdje önkényes és magányos útját az Atlanti-óceánon.
A Nobel-díjas Saramago-regény alapötlete meghökkentő és zseniális, de az elbeszélés módja még inkább. Mintha egy közösségi mesemondó szólalna meg, a szöveg árad, hosszú-hosszú, végeérhetetlen mondatokkal, nem olvasunk, élőszóbeli beszéd amit hallunk, melybe belesimulnak a párbeszédek, s a megszólalók gondolatai. Mintha csak hallgatnánk a hihetetlen és mégis hihető mesét, mert a mágikus itt is realizmussal párosul. Mert mindent első perctől kezdve elhisz az olvasó ennek a mesemondó narrátornak, aki mindent tud, de olykor elhallgatja, és ráadásul még játszik is, folyton megtréfál minket. Ugyan ki hinné el, hogy néma kutyák torkából hang szakadhat, hát még hogy elszabadulhat egy irdatlan kőtömeg egy juharfa ágának egyetlen karcolásától?- kérdezi. A hallgatóság egy pillanatra elszégyelli magát, hogy bedőlt a trükknek. De hogyan is lehetne szembeszegülni a valósággal? Hiszen nemsokára komolyságra int: “Ideje leszögeznünk, hogy mindaz, ami itt elhangzott, vagy ezután szóba kerül, színtiszta igazság és ellenőrizhető bármely térképen…” (15.)
Egyszerre ironikus és komoly a beszédmód, fantasztikus és hihető is a történet.
A csodák a reális és irreális határán egyensúlyoznak, a sziget halad, az öt csodatévő egymásra talál, s együtt indulnak útnak, de mindeközben a hallgató/olvasó számára még nagyobb kaland kezdődik. A narrátor beavatja őt az elbeszélés nehézségeibe, az írás kulisszatitkaiba és folyamatába, s így majdhogynem egyenrangú társává emeli. “Az írás roppant nehéz dolog, a legnagyobb terhek közül való…” (9.) Magyarázza eljárásait, reflektál magára az írásra, beszél a nyelvről, mentegetőzik, ha elszabadul a tolla. Ismert közmondások, szólások, más szövegekre való utalások segítségével éri el a ráismerés érzését, elhiteti, hogy az olvasó is mindent tud. Továbbra is játszik persze, játék az együttalkotás is, de mégis, a megszólítások, a párbeszédek eltávolítják a szereplőket és a történetet, az olvasó felülről látja az úszó kőtutajt, rajta a két nőt és három férfit, akikkel csodák estek meg, s kiknek az sorsa ezáltal menthetetlenül összegubancolódott.
Az Ibériai-félsziget felhívja magára a figyelmet, felbolydul a világ, a kis népekkel is történhetnek nagy dolgok. Meg az emberekkel is, akik egészen addig magányosan éltek, s csak egy ilyen kis lökés kellett ahhoz, hogy elinduljanak és megtalálják egymást. Mert fontos, hogy a sziget megtalálja a helyét a világban és a földgömbön, akár öntörvényű ez a lomha nagy élőlény, akár történelmi szükségszerűség hajtotta, hogy odajusson végül, ahová tartozik, hogy ott kössön ki, ahol lennie kellett volna mindig is: Európa és Amerika közt félúton. De ugyanolyan fontos a sziget mozgásával mindig ellentétes irányba tartó karaván sorsa is. Öt ember és egy kutya (a kutyáról még nem esett szó). Egymásnak lettek teremtve, a nők és férfiak egymásra lelnek. Csak Pedro Orce marad egyedül, hiába szegődik társául Ardent, a kutya, magányos, mint amikor a kaland elkezdődött és hiába esik meg rajta a nők szíve.
S mintha valóban minden csak azért történt volna, hogy ők találkozhassanak és aztán saját szemükkel meggyőződhessenek, hogy ami történt (félszigetük szigetté vált), igaz, s talán nevet is adjanak neki, hogy így valóban létezővé tegyék (de mégsem adnak neki nevet), nos Pedro Orce halálakor, az út végén, mert nem érzi, nem remeg többé a talaj: megáll a sziget.

Takács Nóra

Tertuliano Máximo Afonso történelemtanárként éli mindennapjait. Üresség és sekélyesség jellemzi Őt, amelyhez önnön depressziója is hozzásegíti. Élete már szinte a nihilbe fordul át, amikor matematikatanár kollégája egy filmet ajánl neki. Bár nem rajong a filmművészetért, kiveszi és megnézi a filmet. A látvány teljesen magával ragadja. A filmen saját képmását véli felfedezni. Megszállott történelemtanár lévén azonnal megfogan benne a gondolat. hogy kiderítse, milyen kapcsolat fedezhető fel énje és a filmvásznon felfedezett személy között...

Saramago ismét kegyetlen témához nyúl. A Vakság apokaliptikus képei után most nem a látszólag külső körülményektől meggyötört egyén képe tárul elénk. Már nem a kollektív rossz kérdésköre bújik meg a regény mögött. Vagy mégis? Tertuliano Máximo Afonso valóban az emberi nem megtestesítője? A regény zsenialitása a döntés szabadságának momentumában rejlik. Csak főszereplőnkön múlt a választás, hogy elfogadja azt a tényt, hogy egy testileg teljesen megegyező emberrel él tovább a társadalomban, semmit sem sejtve a másik személyéről, vagy "felfedezőútra indul", kideríti az azonosság mibenlétét. Ő a második megoldás mellett döntött. A problémát önmaga generálta. És az események láncolatából egy szomorú tragédia bontakozik ki.

A zárósorok újabb morális konklúziót sugallnak. Az idő önmagába fordul vissza, megsemmisítve mindent. Mintha G. G. Marquez híres időregénye öntene új formát. Miképp a legifjabb Aureliano sorsa is megpecsételődik (és a Száz év magánnyal való gondolati párhuzam az ott megjelenő család tagjaiban is tetten érhető), úgy zárulnak Az embermás utolsó sorai is. Saramago legújabb regényében ismét a zsenialitás mezsgyéjére lépett. A regény nem nyugtat meg. Nem ad feloldozást. Azt magunkban kell megtalálnunk.

Kovács Péter