Nádasdyt olvasva az ember akaratlanul is önmagát keresi ezekben a rövid és egyszerű versekben. Csak a hétköznapok jelennek meg előttünk vagy a mindenki életében előforduló jó és kevésbé jó, egyszerűnek tűnő de közelről szemlélve, mélyéig hatolva mégis bonyolult élmények, mindez egy intelligens ember szemszögéből.
A témák sokféleségében, az élethelyzetekben ott van Isten, a szerelem vagy akár az emberek „létért való nehéz küzdelme” is, de legfőképpen a magány. Talán nem is feltétlenül magány, csak a meg nem értettség, aminek egyenes következménye a „nem jó egyedül és nem jó ketten”, a vágy, hogy az ember megossza értékesnek ítélt gondolatait olyannal, aki képes nemcsak meghallgatni, hanem meg is érteni azokat, látni és érezni valami hasonlót, vagy ugyanazt, ugyanott és pont akkor. „Egyedül kéne, vagy valakivel…alkalmas alkalom kell, ott, ahol a véletlen a karomba karol”.
Ragaszkodás van a versekben, ami heves indulatokban vagy kínzó bizonytalanságban nyilvánul meg. Mert mindenki, akit a lírai én közel enged magához, „aki túlhelyezi magát azon a vonalon, amit még hullámzó önvizsgálattal el lehet viselni”, az legfeljebb úgy tesz, mintha megértette volna. Óriási a távolság közte és a többi személy között, talán ezért gondolkodik el azon, hogy a kedves miért nem használta a tiszta rózsaszín törülközőt, melyet elöl hagyott neki, vagy miért is akarná a kocsiban ülve a másikat megütni, miért akar vele verekedni. Tisztázatlan emberi kapcsolatok, amire a legkülönbözőbb válasz, vagy megoldás születik a versekben.
Gyakori elem a víz, a vízpart, többször megjelenik a madár, a bokor, meg a békanyál, a nyál, a vér, a különféle ételek, az anyagok, a kristály és a márvány, a kő, a fólia, a textil, az üveg, a szennyvíz és a bűz, a kémia, meg a fizika, de leginkább a biológia, és a zene, abból is a klasszikus. Néha megdöbbentően naturalisztikus módon ír. Színei a fehér, a zöld, a vörös és a rózsaszín de gyakori a sötét, a homály és maga az éjszaka. A napszakok különös és sajátos hangulatát a hozzájuk fűződő viszonya és élményei, „kapcsolatai” alapján remekül tudja megragadni, például a reggeli parízer ízén keresztül. A képek sokfélesége vagy száraz, kemény, vagy nyúlós, nedves, nyirkos atmoszférát teremt. Megjelenik egy-egy hajnal, a reggel, a délután, az este és az éjszaka, olyan versekben, mint a Vasárnap, reggeli előtt; Az utolsó vonatra várva; az Egérút; a Kerthelyiség, éjjel vagy a Tisztességesen kiterítve. „A kötet címét egy barátom adta, mondván, hogy itt folyton bőrről és napszakokról van szó, mert úgy látszik én csak erről tudok írni, és ez a kettősség jellemzi a verseimet: a bőr puha, a napszakok kemények. Illetve nem-gondolkodott el-, fordítva: a bőr kemény, a napszakok puhák.”- írta a költő. A bőr az ember testét külső rétegként borító szövet, amely testünket védi a világtól, és össze is köti azzal. Ez a bőr „féltudományos” biológiai megközelítése, amely a világ hatásait a napok periodikusan ismétlődő szakaszaiban különbözőképpen érzékeli. A versekben valóban főszerepet játszik a bőr és a napszakok. A természeti jelenségeket, a havat, a szelet, a földet naiv egyszerűséggel közelíti meg ( A szél; A hó), és próbálja felfedni, megmagyarázni, megkeresni a kapcsolatot, ami összeköti őt a jelenségekkel, ami nem egyszerűen jó vagy rossz, hanem nyugodt vagy zaklatott, ellenséges vagy baráti kapcsolatként jellemezhető.
A bőr és a napszakok első részében, -mely az Otthon és a ház körül alcímet kapta,- található az Ádvent; a Töltve a pisztoly és a Mindenfélékből pantheont című versek, melyekben ír az Úrról, az Úrhoz közvetlen, mégis hálás hangnemben.
Vannak egészen egyszerű, rövid kis versek a kötetben, melyek csak egy-egy pillanatot, vagy egy homályos érzést ragadnak meg pár sorban (Szakkörről hazafelé; Fülledtség), és vannak félig erotikus, félig szerelmes, vagy a tisztázatlan kapcsolatokat megörökítő írások. Sok versben megjelenik a halál, vagy az elmúlás is (Akadozó este, belgákkal; Szöveges példa; A koporsó).
A bőr és a napszakok kötetben az Otthon és a ház körül, valamint a Tágabb körben is részei egy bentről kifelé irányuló haladást feltételez a gyermekkortól a felnőttkori emlékekig, vagy az intimebb, személyes jellegűtől a kevésbé személyes témákig, azonban ennek ellentmond, hogy a két rész önmagában, egymás nélkül is kerek egészet alkot.

Lovag Linda

Oberon köpenyt vesz
/Nádasdy Ádám: Komolyabb versek/



Mire nevelnek a versek? Vajon az őszinteségre való tanítás céljaik közé sorolható? Én itt és most őszinte akarok lenni. Mikor elolvastam Nádasdy Ádám első kötetét, csalódtam. Nem az íróban vagy a kötetben sokkal inkább magamban. Mert rá kellett döbbenem, hogyha megfeszítenek sem fogom soha szeretni a költészetet annyira, mint az megérdemelné, ugyanakkor az is zavart, hogy egyfolytában a címben szereplő középfok jel járt a fejemben-bbbbbbbb. Hová lettek a kevésbé komoly versek? Vajon hol dugdossa őket Nádasdy úr? Az ifjúkori, hibákkal teli, ’nagy költőket utánozni akaró’ verseket? Talán az asztalfiókban, ahol egy radírgumi egy ceruza társaságában olvashatja őket? Vagy első kötete megjelenésével tűzre vetette őket s ezzel kitörölte a kevésbé komoly verseket a létező költemények sorából? Bárhogy is történt nekem látatlanban is hiányoznak, mert a Komolyabb versek kötetben szereplő művek túl tökéletesek.

Amikor Nádasdy első könyvére esett a választásom (ekkor még nem olvastam!), azt akartam bizonyítani a kedves olvasóknak és kezdő poétáknak, hogy a méltán híres nyelvész és költő is volt fiatalabb és mára már megérett a művészete blablabla. Ez azonban nem fog sikerülni, mert Nádasdy művét a maga nemében páratlannak találom. Ezek a versek nemcsak Nádasdynak komolyabbak, hanem nekünk is. Kötetével meghaladja a 70-es évekre jellemző ironikus költészetet, hogy valami újat mutasson. Olykor groteszk költeményeivel arra a kérdésre próbál választ találni: mi van az irónián túl? Modernségével nem kérkedik, sőt talán el is rejti azt a régi nagy költők (Vergilius, Horatius) köntöse és a klasszicizáló szabályos versformák mögé.

Nádasdy úgy beszél életről, halálról, szerelemről, a hétköznapokról, mintha kétséget kizáróan nem akarna titkolózni hallgatósága előtt. Nyíltan játssza a mindennapok által megkövetelt szerepeket. Nem tudni, hogy a tökéleteset keresi vagy megelégszik a váltakozó életszituációk alakítási normáival. Néha Istenhez fordul a ’nagy rendezőhöz’, kell a tudat, hogy valami hatalmasabb már elrendezett mindent s nekünk csak élnünk kell („…nincs más megoldás, mint pazarnak lenni, és virulni ott, hová Isten lökött.”-Tószt).

A költő saját élete szerzőjévé akar válni. Átlényegül Shakespeare Oberonjává, akinek meg van a képessége, hogy megváltoztassa és irányítsa a dolgokat. Az ő tettei is, akárcsak a tündérkirályé, tréfák maradnak, igazi maradandó változást nem tud létre hozni. Így hát megbékél. A jelentéktelennek, pusztán egyéninek tartott dolgokat keresi, azokat melyek tulajdonképpen valami nagyot rejtenek, s nagy összefüggések csomópontjai lehetnek.(„…attól király hogy ő láthatja csak, mi fogja egybe napjait.”- Oberon köpenyt vesz)

Ha jó okot kellene keresnem a kötet olvasására, azt mondanám, azért kell elolvasni, mert közel enged írójához. S talán még mi olvasók is ráismerünk egy-egy szituációra, ami velünk is megtörtént, csak mi nem tudjuk szavakba önteni. Úgy semmiképpen, ahogy Nádasdy Ádám teszi.

Molnár Zsófia

Kovács Péter