Vladimir Nabokov
(1899, Szentpétervár-1977, Montreux)

Orosz származású író, irodalomtörténész. Előkelő nemesi családban született, apja politikus volt. 1919-ben a család emigrált. Nabokov a cambridge-i Trinity College elvégzése után Berlinben telepedett le. Nyelv- és teniszoktatásból élt. 1920 és 1940 oroszul írt (nyolc regénye jelent meg). 1937-ben családjával Párizsba ment, 1940-ben pedig az USA-ba. Felvette az amerikai állampolgárságot és ettől kezdve angolul írt. A Stanford Egyetemen, majd Cornell egyetemen írói mesterséget és orosz irodalmat tanított. Puskint, Lermantovot fordított angolra. Az 1955-ben Párizsban megjelent regénye a Lolita, amelyet S. Kubrick 1962-ben filmre vitt, nagy siker lett. A hetvenes években a svájci Montreux-ben telepedett le, és itt is halt meg

Magyarul megjelent munkái:

Lolita, Európa, 1987, 1999.
Végzetes végjáték, Európa, 1990.
Pnyin professzor, Magvető, 1991.
Meghívás kivégzésre, Európa, 1991.
Camera obscura, Európa, 1994.
Terra incognita, Kráter, 1995.
Baljós kanyar, Nagyvilág, 1997.
Áttetsző testek, Európa, 1998.
Sebastian Knight valódi élete, Európa, 2002.

A nyom, melyet a lélek hagy a tér finom szövetén.
(Vladimir Nabokov: Baljós kanyar)



E könyvet nem ajánlom azoknak, akik a Star Wars-Baljós árnyak című rész könyvváltozatának hiszik; sem az izgalmas, tragédiába torkolló krimik kedvelőinek; sem a művelt elitnek, akik tudni vélik, hogy e kifejezés a ’fattyú származást’ jelöli (mellesleg tévednek), s mint ilyen egy családviszállyal teli romantikus mesét várnak tőle.

/e cikk írója/


Coleridge így fogalmazza meg egyik legjelentősebb műve a Kubla Kán megszületésének történetét: az ópium hatására csodás álmot látott, a látomás tündéri varázsa áthatotta ébredésének állapotát is, melyet versbe öntve akart megörökíteni. Ekkor azonban valamilyen látogató megzavarta, a szer hatására érzett éden tovatűnt, műve pedig töredékes maradt. Romantikus költőről lévén szó, nem kell teljesen komolyan vennünk ezt a vallomást, de a vers valóban mesés képzetet és fantáziavilágot tár elénk, mely a szer kábulatában keletkezhetett. A Baljós kanyarban nem az ópium hat a főhősre, itt a szer maga Nabokov, aki gyötrelmes álmot bocsát kiszemeltjére. A leghatalmasabb méreg az író, kellő tudattal ruházza fel Adam Krug-ot a harchoz a körülötte lévő valósággal, s hittel a létezés felé. A laudanum az alkotó képzelet kapuit teljességgel kifordítja sarkaiból, s arra készteti Krug-ot lássa a többi figurát. Az író által elképzelt káprázatok és látomások megfoghatóvá válnak, hogy a hős elkezdhesse megalkotni a történetet, melynek ő a főszereplője.
A Baljós kanyar cselekménye igen egyszerű. Főhőse egy filozófus, aki ismert és elismert tudós. Így épp megfelelő az országban kialakult rendőrállamnak, hogy kihasználják népszerűségét. Ám Adam Krug-ot nehéz meggyőzni a politikai szerepvállalásról egy igazságtalan vezetésben. S a hatalom ügyetlenül, meglehetősen vaktában keresgéli a megoldást (Krug barátainak üldöztetésére fecsérli az idejét), s csak véletlenül ébred rá, hogy mindössze el kell ragadni tőle kisfiát, és rávehetik, amire csak akarják. Az, hogy a könyv a fiú halálával és az apa őrületével végződik szinte már elengedhetetlen velejárója a fabulának. Utópisztikus kliséket felvonultató unalmas regénynek tarthatná most a kedves olvasó. Nem lenne igaza. A Baljós kanyar-ban számtalan irodalmi- és filozófiai utalás, Shakespeare- parafrázisok közt lubickolhatunk, újra és ’másképp’ gondolhatunk a szerzőiség kérdésére, s hogy kinek mondhatunk köszönetet ezért (Nabokov-nak vagy Adam Krug-nak), nos a magyarázat nem tolakodóan, szinte észrevétlenül ér el minket mire a könyv végére érünk.

Túlzás lenne állítani, hogy Nabokov úgy játszik hősével, mint egy marionett bábuval. Krug-ot figyeli az író, mégis a szabadság ’államában’ létezik. Arra hivatott, hogy átformálja a valóságát egy gondolatban írt regénnyé, s Nabokov szemmel kíséri alkotói folyamatát. A valóság szintjeinek hirtelen változása megerősíti a távolság érzését, mikor Krug átmenetileg eltűnik és az író előtérbe kerül. „a fal eltűnt, mint egy villámgyorsan kihúzott diakép, én pedig kinyújtóztam és fölkeltem a leírt és átírt oldalak káoszából, hogy megvizsgáljam a váratlan pengő hangot, amelyet valami ablakom dróthálóját ütögetve okozott.” A hős és regénye függetlenül létezik egy túlontúl regényes keret lapjain.

A ’bonyolult írókhoz’ híven Nabokov gondoskodik átjáróról a valóságok között. „A cselekmény egy esőtócsa fényes tápoldatában kezd el tenyészni.” Ezt a tócsát Krug a kórház ablakából figyeli, miközben a felesége haldoklik. Az osztódó sejtre hasonlító tócsa, újra meg újra visszatérő motívumként felbukkan a regényben (tintapaca, tintafolt, kiömlött tej, csillószőrös gondolat ázalagállatkához hasonlított képe, foszforeszkáló szigetlakó lábnyoma). „A Krug tudatában fel-felvillanó tócsa mindvégig összekapcsolódik a felesége képével, s nemcsak azért, mert a halálos ágya mellől szemlélte a benne tükröződő naplementét, hanem azért is, mert ez a kis tócsa homályosan emlékezteti őt a hozzám fűződő kapcsolatára: olyan hasadás ez a világban, mely egy másik világba, a gyöngédség, a fény és a szépség világába vezet.”-írja Nabokov.

Hogy mi lenne itt a ’baljós kanyar’? Jelen esetben a porlocki ember. Ugyanaz, aki Coleridge-ot is megzavarta álmában, Adam Krug-ot is visszarántja a valóságba. Az apa áldásos megtébolyodása, mikor ráébred az egyszerű igazságra, hogy ő és a fia és a felesége és mindenki más csupán Nabokov szeszélyének és hóbortjának szülöttje, s mivel már nincs vesztenivalója, örömmel rohan az elkerülhetetlen felé. „Tudtam, hogy a halhatatlanság, melyet szegény hősömre testáltam, agyafúrt szofizmus, szavak játéka volt csupán. De életének utolsó iramodása boldog volt, és megmutatta neki, hogy a halál csupán stílus kérdése.”




Vladimir Nabokovtól felhasznált idézetek M. Nagy Miklós fordításában olvashatók.

Molnár Zsófia

Minden benne van ebben a regényben, amit egy már halott író életrajzából általában ki szoktak hagyni. Sebastian Knight orosz származású angol íróról az öccse egy valódi életrajzot készül írni. Egy regény születésének, előkészületeinek vagyunk szemtanúi a regényben. A kezdetektől indul Sebastian féltestvérének visszaemlékezése számtalan apró, megható, kedves emlékkel. A testvér elbeszélésében megjelenik az oroszországi gyermekkor, a szülők, a család töténete de csak olyan mértékben, amennyire az szükségesnek bizonyul Sebastian életének, munkásságának a megértéséhez. A szerző egy percig sem untatja az olvasót felesleges és lényegtelen részletekkel, csak azért mert ennek a gyermekkornak maga is része volt. Mindezek ellenére az elbeszélésből kiderül milyen különösen alakult a két testvér egymásközti viszonya.
Sebastian alakja az elbeszélő gondosan válogatott emlékein keresztül nem tud megelevenedni, soha nincs vele közvetlen kapcsolatunk, mert nem a halál ténye változtatja őt véglegesen múlttá, hanem az, ahogy testvére a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszél róla mint íróról, mint emberről. „Élénken él bennem az is, ahogy vidéki házunk parkjának napfényfoltos ösvényén kerékpározik, a kormány nagyon alacsonyra van állítva, lassan gurul, a pedálok mozdulatlanok, s én mögötte ügetek, kicsit jobban szaporázom, amikor szandálos lába lenyomja a pedált; teljes erőmből próbálok lépést tartani kattogó-surrogó hátsó kerekével, de ő rám se hederít, és csakhamar reménytelenül lemaradok, kifogyva a szuszból, mégis tovább ügetve.”
Sebastian mindig egy lépéssel, vagy inkább fényévekkel előrébb jár, mint a testvére, aki felnéz rá, akinek egyetlen vágya gyermekkora óta csak az, hogy utolérje a zseniális, szeretett Sebastiant, de mindig lemarad, még az elmúlás pillanatát is lekési. Ez a kiemelt emlék valahogy az egész történetet jellemezni tudná a kezdetektől az utolsó csattanóig. Elbeszélőnk kitartóan nyomoz. A bátyja nyomdokaiba lépve regényt ír, bár hozzáteszi, hogy jóval szerényebb képességekkel megáldott embernek tartja magát, mint a nagy író. Minden tekintetben önmaga elé helyezi Sebastiant, aki egyszercsak megjelenik, többnyire váratlanul, megdöbbentő helyzeteket produkálva, és míg az öccse szaporáz, megpróbál lépést tartani vele, és ez majdnem sikerül is, akkor ő az utolsó pillanatban szandálos lábával lenyomja a pedált, és alakja hosszú időre megint homályba vész. A testvér nemcsak Sebastian életrajzírója, hanem műveinek első számú értelmezője is. Összefüggéseiben látla Sebastian életművét, érti a regények mondatainak, legapróbb részleteinek jelentőségét és mindenkinél többre értékeli azokat. Felfogja, hogy a testvére nem evilági teremtés, aki számára a létezésnek éppen a legegysterűbb mozzanatai jelenti a legnagyobb problémát, pusztán azért, mert az ő gondolati világán kívül esnek. „Már akkor, cambridge-i korszaka végén, sőt talán még előbb felismerte, hogy legjelentéktelenebb gondolatának vagy érzésének is legalább eggyel több dimenziója van, mint az őt körülvevőknek. Ezzel akár kérkedhetett volna, ha van benne bárminemű feltűnési vágy. De mivel nem volt, csak a feszélyező érzés maradt számára, hogy milyen is üvegek közütt kristálynak, körök között gömbnek lenni (ám ez mind semmi volt ahhoz képest, amit akkor tapasztalt, mikor végre nekifogott irodalmi feladatának.)”
Az elbeszélő felhasználja regényében nemcsak saját emlékeit, Sebastiánnak a hozzá írott leveleit, hanem felkutat mindenkit, akinak valaha köze volt az íróhoz, és úgy gondolja fontos információkkal szolgálhatnak Sebastianról a készülő regény írásakor. Így válik a mű egy kirakós játékhoz hasonlóvá. A szerző kalandos utakon elvezeti el az olvasót a hiányzó láncszemekig, sorban felkersi a személyeket, akik választ adhatnak azokra a kérdésekre, melyeket Sebastian öccse tesz fel magának, s amelyeket nem tud, vagy nem mer teljes bizonyossággal megválaszolni. Elindul a hátrahagyott nyomokon, és egy detektívregény nyugodt tempójában halad az egyre fontosabb részletek felé, remélve, hogy a kép minden hiányzó részletét a helyére tudja illeszteni. Keresi azt a nőt, aki felforgatta Sebastian életét, elhelyezi a regényben a szerelmet anélkül, hogy megsértené ezzel a bátyja emlékét.
Mikor már majdnem minden teljes, mikor az utolsó darab kerülne a helyére, akkor válik világossá, hogy amit az elbeszélő, akinek mindvégig a nevét sem tudjuk, önmagában rejti a megoldást. Mert a legnagyobb kérdés az, hogy ki Sebastian Knight? Lehet, hogy épp egy zsákutca vezet célba? „Bármi volt is a titka, én is megtudtam egy titkot, éspedig: hogy a lélek csak egy létmód –nem állandó állapot- és bármelyik lélek a miénk lehet, ha megtaláljuk és követjük hullámzását. A másvilág talán nem más, mint annak a teljes szabadsága, hogy tudatosan élhetünk bármely általunk választott lélekben, akárhány lélekben, amelyek nincsenek tiudatában cserélhető rakományuknak.”

Lovag Linda

Kétszer hal, ki gyorsan hal! (Vladimir Nabokov Az elfelejtett költő)




Mi történik, ha egy költő halának félszázados ünnepi megemlékezésére hirtelen betoppan az ünnepelt költő? Nabokov e rettentő abszurd szituációt dolgozza fel Az elfelejtett költő című novellájában.
1899-ben az Orosz Írás Élharcosainak Társasága elhatározta, hogy ünnepélyesen megemlékezik az ötven éve elhunyt fiatal költő, Konsztantyin Perovról, díszes ünnepség keretében. A kezdés előtt néhány perccel azonban feltárult az ajtó, és belépett rajta egy köpcös öregember, aki Konsztantyin Konsztantyinovics Perov néven mutatkozott be.
A jelenkori irodalomértelmezés az olvasás, az olvasó elsőségét igyekszik hangsúlyozni. Elég csak Roland Barthes-ra gondolnunk, aki egyenesen a szerző haláláról beszél - természetesen nem fizikális jelleggel, hanem az olvasás aktusában. Csak ha a szerzőről az olvasóra helyeződik át a hangsúly, akkor lehetséges nyitottként olvasni a művet, amely folyamatosan értelmezésre vár. „Amíg hiszünk a Szerzőben, mindig úgy fogjuk fel, mint saját könyvének múltját: a könyv és a szerző egy vonalban helyezkednek el, mint egy előtte és egy utána: a Szerző táplálja a könyvet, azaz a könyvet megelőzően létezik, a könyvért gondolkodik, szenved és él; ugyanúgy korábbi a könyvnél, mint az apa a gyermekénél.” (Barthes, Roland, A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1996, 52-53)
Nabokov mintha ezt a problematikát fogalmazná meg, ugyan a másik oldalról: az estet tartó irodalmárok és a közönség nem hajlandó tudomást venni arról, hogy az annyira istenített fiatal költő esetleg nem halott, hanem nagyon is él, és ott áll előttük. Végül azután sikerül az ismeretlen öregembert eltávolítani az estről és a színpadról, és csak a „legocsmányabb hírnek örvendő Szentpétervári Híradó, ez a szennyes és reakciós lapocska, amelyet a Hersztov testvérek a legalsó középosztály és az üdvözült félanalfabétizmusban leledző lezüllött munkások igényeihez igazodva adtak ki, egész cikksorozatot kerített a sajnálatos esemény köré, mely a cikkek tanúsága szerint az igazi Perov megjelenésének velejárója volt.”
Nem sokkal ezután lakásmúzeum nyílik Perov emlékére, ahol nem más, mint maga az öregúr kalauzolja az odatévedő kíváncsiskodókat, „őrnek számított, de ő házigazdaként kísérte a látogatókat, akiket az a furcsa érzés kerített a hatalmába, hogy mindjárt áthívja őket a következő (nem létező) szobába, ahol már megterítettek a vacsorához.” Egy reggel azonban az asszony, aki ételt hordott neki, holtan találja a padlón.
A szerző halálának gondolata konkrét formát öltött a műben, ironikus felhangokkal kísérve azt. Tanító jellegű gondolatok ezek, parabola-szerű formába öntve. Önkéntelenül merül fel bennünk a kérdés: ha az épp olvasott könyvünk sziluettjében egyszer csak felrémlik az író, vajon mi is rendőrökért kiáltunk, vagy hajlandóak vagyunk meghallgatni őt.

Kovács Péter