A huszadik század - főképp második felének - művészete kiemelt jelentőséget tulajdonított a test fenoménjának. Elég a body art-ra gondolnunk, amelynek egyik legalapvetőbb kulcspontja a test határaira való rákérdezés volt. Ezzel egyetemben - vagy épp erre adott reakcióként - a kritikai gyakorlatban is megjelent az emberi test fizikai jelenlétére való reflexió, és a társadalomtudományok (mint például a pszichológia) egyre hangsúlyosabban emelték be a kutatásba. Az emberi test (és kiemelten a bőr) a diszciplinák egyik legkifejezőbb metaforája lett, hiszen jól rámutatott mind határok jelenlétére, dinamikájára, mind pedig a (tudományterületek közötti) közvetítés lehetőségére. 
Szöllősi Géza kiállítása nemrég ért véget, majd' egy hónapon keresztül látogathatta meg az érdeklődő a Körzőgyárban. Az alkotó több tematikus "projektet" épített fel, jelen keretek között főképp a Szerelmeim sorozatra fogunk leginkább kitekinteni. A legkorábbi kultúrákig visszatekintve a szerelem az egyik legkedveltebb, és leginkább körüljárt toposz. Kérdéses tehát, hogy a posztmodern tud-e még "fogást találni", és valamilyen aspektusból megragadni a szerelem narratív lehetőségeit. Az alkotásokban fellelhető erőteljes fizikai jelenlét (a hús elevensége) első pillantásra elvonja a befogadó figyelmét a test és a hús társadalmi jelentésképző természetéről. A cím ebben az értelemben kettős: egyrészt rámutat annak a dichotóm nyelvi struktúrának az elégtelenségére, amely az eleven (élő) / halott fogalompárra épül (hiszen az eleven húsok tartósító oldatban állnak, az elevenségük tehát közel sem a szó köznapi értelmében válik érvényessé ), másrészt a szerelemről való beszéd öntükröző természetének lesz kiteljesítője. A szerelem narratívájának nyelvisége erőteljesen épít a metaforikus beszédre, a világirodalom és művészet alkotásai erről a viszonyról tanuskodnak. Szőllősi Géza alkotásai azonban a szerelem sade-i hagyományát viszik tovább, a "beszéd" lehetőségeit a test materialitásába írva vissza. A formalinban álló húsok "üvegkoporsóban", talapzatokon helyezkednek el. A főként nemiszervet formáló hús-installációk stuktúrája a pénzérméhez hasonló, kettős nézőpontot rajzol fel. Az ellendarabok mintegy a belső leképezésére hivatottak: itt kapnak helyet pl. ceruzák, fotó, kis ékszer és egyéb tárgyak. Ez a szerelemről való diskurzus másik terébe hív minket, a test felszíne és a "mögöttes" egymással párbeszédben állva, sokszor feleselgetve mondják el önnön történetüket. A szexualitásról való beszéd foucault-i kettőssége (a metaforikus, és a vulgáris) Szőllősi Géza alkotásainak terében is megerősítést nyer; a művek egyszerre beszélik el a test felszínének materialitását, és a "belsőnek" az archeológiai működését. A (test) belső tere maga is múzeum, amely a tárgyak jelentésképző ereje által tud beszéddé artikulálódni. 
A befogadás mechanizmusában a határátlépés kötelező érvényű, hiszen a bőr, mint határ, mint a külső és belső közötti közvetítés médiuma, itt a jelentés kettős természetének hordozója. A kiállított (a preparatio értelmében is) tárgyak magukba rántják a szemlélőjüket, a távolságtartó nézőpont itt szinte lehetetlen, a hús retorikája mindenkit megérint. Közönyösök márpedig nincsenek.

Kovács Péter

Marsall László Kossuth-díjas költő legújabb kötete erős állítással indít. Holnapután? – teszi fel a (költői?) kérdést, a kötet tehát a versek és a cím feszültségére (is) épül. Temporális „játék“, amely a jövőbe helyezi a költészetet, lehetősége/ke/t ír, nem megoldást. Nem a prófétikus hang, hanem az alázatos szemlélődés vibrál a Marsall által teremtett térben. „Holnapután birkózzam holnapot?!“ – hangzik a látszólag reménytelen szólam (Hölgyválasz), a kötet címe orgonapontként szervezi meg az opust. Nyolc ciklus – nyolc kísérlet – nyolc hang – nyolc lehetőség.
HOTEL „MITTEL-EURÓPA“ - a hely, ahol vagyunk. Dichtung és Wahrheit csodás összeforrása, egyszerre profán életűnk színhelye, és szálló, amelyben megszállnunk (némely időben fájó, de elkerülhetetlen) kötelesség. „Az ebédlői asztal rendezett. / idült üdülő mind alanyeset, / többes házasok virág-ékezet, / ez: emlékezet, amaz: képzelet.“ Ahol az identitás keresésének alapdokumentuma a „Haszon“ című lista (Helyzetjelentés újév napján [2004]), amelyben a költői én lerombolja az időt, a delikát világot. E(gy) térben létezik a szabadsággal telt Petőfi-tüdő, a nemzeti zászló (amelyből kivágattatott az idegen hatalom), és a Sztálin-huszárok. Egyszerre érvényes a megszólalás lehetetlensége és kényszerűsége („Ideje befejeznem az írást. / Folytatom, ha lesz még világosság.")
Marsall verseiben a kimért matematikai „hang“ az egyik fő poétikai szervezőelv. „Eszes és nyelves költő…“ (Esterházy Péter). Nyelves, mert látja, hogy a nyelv nem csupán cifra szolga, hanem identitás, lét (és sokszor magány). Bátor költészet ez, amely nemcsak a szépséget, hanem sokszor a hiányt is képes érzékelni. „– Maguk magyari bob multiplay…hím-nő…Well, keves / – Big-Bang…alig-alig gyereked / Bólintok, well, a férfi-nő el nem PapásMamásodnak, játsszák / a nagy bummukat, csak úgy, kedvükre, magtalan. Nem szólnak, / mint egyszeri Tiszteletes Úr: Asszony, csukd be az ajtót, / húzd le a rolót, most nemzeni fogunk!“ (kisKluzsinszky a XXI. Századi Áruházban). Az irónia itt nem öncélú beszédmód, hanem a (magyar) nyelv kiszolgálatottságának drámai megfogalmazása, és a „nyelvében él a nemzet“ posztmodern interpretációja. Nem csupán a nyelvi rétegek komplexitása (vagyis a nyelvemlékektől a magyar nyelvtörténet egészén végigvonuló poétika), hanem az idegen nyelvek és a magyar nyelv „párhuzamos futtatása“ avatja (többek között) egyedivé a kötetet. Az antik versformák ugyanúgy helyet kapnak a szövegekben, mint a ballada, illetve a szonett, vagy a zsoltár. Nem szolgai utánzás ez, sem letűnt korok mementója, sokkal inkább tisztelet, vagy (ironikus) játék. Sajátos műfaji újításként egy ciklusba rendeződnek az agrária-versek, amelyek földműveléssel kapcsolatos tematikus mintát hordoznak magukon, a torma, a kapor, vagy épp a hagyma poetizálódik itt át (ne feledjük a Petri György által a kánonba beleírt hagyma-verset).
Marsall László kötete komplex világot épít fel, amelyben a nyelv szerepe kiemelt jelentésekkel bír, egyaránt hordozója a lehetőségnek és lehetetlenségnek, az összetartozásnak és szétválasztásnak, reménynek és kilátástalanságnak. Újraélt Bábel – ahol azonban nem a zavar, a meg nem értés, hanem a nyelv általi totális (néhol transzcendens) megragadása a hangsúlyos. A holnapután előtt azonban még van holnap is. Ezen bizakodásról is beszél a kötet.

Kovács Péter

SZIF 2006/2